Miért utáljuk az iskolát?

Részletek

Készült: 2018. július 06. péntek, 10:04

Miért utáljuk az iskolát?

Haragszunk az iskolára, utáljuk, szidjuk és okoljuk... Miért? Erre és hasonló kérdésekre kerestem a választ az iskolánk újságjának témájával kapcsolatban.

Munkámból és természetemből kifolyólag is gyakran figyeltem a gyerekeket, hallgattam a szülőket és pedagógus kollégákat, hogyan is viszonyulnak az iskolához. Általános jelenség, hogy mos június közeledtével mindenki számolja a napokat, mikor lesz már vége?! Ebben nagy az összhang. A többi területen már nem annyira...

A diákoktól azt szoktam leggyakrabban hallani(miután megkérdezik kétszer, hogy tényleg az igazat mondják-e...), hogy: unalmas, nem lehet azt csinálni, amit akarok, sok a tanulnivaló, nem igazságos az osztályozás, kivételeznek, stb. Elég sok a negatívum. Azért, ha nem hagyom magam, és tovább kérdezek, vajon tényleg ennyire rossz ez a fránya iskola, kiderül, hogy mindenki talál valamit benne, ami jó és szerethető. Majdnem mindenki... Hisz ha felnőttként visszagondolunk, annak idején mi is, én is háborogtam ezért-azért, de most hálásan gondolok vissza több tanáromra is, akiknek sokat köszönhetek.

                Persze a mai iskolának is vannak hiányosságai, nem tudja felvenni a versenyt a virtuális világgal, nem olyan izgalmas, mint egy online játék, és nem is lehet olyan könnyen, erőfeszítések nélkül sikereket elérni, mint mikor végigcsinálsz egy pályát. Az iskolában kell tűrni a feszültséget, kell várni a sorodra, meg kell hallgatni a többi húsz és egy néhány társadat is, nem arra van beállítva, hogy szórakosztasson, kapcsolatápítésre van szükség és ezeknek ápolására mind tanárokkal, mind kisebb vagy nagyobb társainkkal. Ez van.

Sokszor hallom azt is, hogy ez a mai generáció milyen más (a szokásos „bezzeg a mi időnkben” és „ezek a mai fiatalok”...), és belegondoltam abba, hogy valóban óriási a különbség a generációk között. A mai szülőknek, akiknek más élményei voltak gyerekkorukban, kemény dolog megérteni ezt a kütyüst világot (telefon, táblagép, laptop, tv...) a fiatalok pedig nehezen tudják ezek nélkül elképzelni a mindennapokat. Nagyon gyorsan hozzá lehet jutni az információkhoz, azonnal fel lehet venni a kapcsolatot olyanokkal is, akik a világ másik végén, egy más kontinensen élnek. A virtuális „Arckönyvben” pedig csak azt mutatom, ami szép, és csak ezt a felét látom a többiek életéből is. A valóság, hát az meg nem ilyen, az iskola sem ilyen. Ott adódnak problémák, konfliktusok, szembesülünk különböző véleményekkel, ami fájdalmas is lehet. Talán azt látjuk, nem is vagyunk olyan vagányak, mint amilyennek mutatni szeretnénk magunkat. Fájdalom, nehézség, erőfeszítés, edzés nélkül viszont nincs fejlődés.

Több szerepből is belegondoltam a mai iskola helyzetébe. A szülői szerepből nézve nagyon fontosnak találom mit közvetítek a gyerekemnek, mi a véleményem az iskoláról. Ha elrejtem, ha nem, a gyermek megérzi, megérti és eltanulja a viszonyulásomat az iskolához. Ha szülőként például leértékelően beszélek a pedagógusról, vagy a személyét sértem (ugyanez persze fordítva is érvényes, ha pedagógusként beszélek a szülőről), a gyereknek nem lehet könnyű, pláne, ha ő meg szereti az illető tanárt és persze a szülőt is. Az sem jó megoldás, ha szülőként homokba dugom a fejem, és akkor sem állok ki a gyerekem mellett, ha annak szüksége van rá, és mindenért őt okoljuk.

Azt gondolom, hogy elég nagy szakadék van szülő-gyerek-pedagógus között, amit csak a kapcsolatok építésével lehet áthidalni. Őszinte és nyílt kommunikációval. Ha szembenézünk a nehézségekkel, és párbeszéd kezdődik a felek között. Ha nem csak gyűjtjük a sérelmeket, frusztrációkat, elégedetlenséget és dühöt, ami úton-útfélen akaratlanul is előtör.

Abban látom a reményt, ha a közös cél kerül előtérbe „bárki igaza” helyett. A közös cél pedig valahogy egészségesen felkészíteni a gyereket a felnőtt önnálló életre, nevelni és fokozatosan engedni, hogy saját bőrén tapasztalva fejlődjön, és képes legyen felelősséget vállalni, képes legyen leküzdeni a nehézségeit. Ezért mindenkinek, - gyereknek, szülőnek, pedagógusnak - egyaránt kell vállalnia a saját részét és az együttműködést, ahelyett, hogy bűnbakot keresne, mindig a más személyében, vagy szidva a rendszert, a világot, a politikát. Az iskola ettől nem lesz jobb hely. Csak azoktól az emberektől, akik azzá teszik! És hála Istennek ilyenek akadnak bőven, ha van szemünk észrevenni. Lehet nem is különbözünk annyira, hisz mindnyájan ugyanarra vágyunk.

Kosután Laura iskolai tanácsadó